Néhány héttel ezelőtt Szabóné Dóra Beáta ötletének köszönhetően elindítottunk egy sorozatot, amelyben olyan anyukák mesélnek majd nekünk, akik hátrányos helyzetük, másságuk vagy erőt próbáló életfeladatuk ellenére bátran, inspirálóan megküzdenek az anyaság nehézségeivel, vagy éppen a társadalmi sztereotípiákkal. A most következő anyuka története is bizonyítja, valójában, mennyi mindenért lehetünk hálásak az életben. Kitartása és küzdelme mindannyiunk számára pozitív példa lehet.

 

Megi írása következik:

 

Egy FSHD nevű ritka genetikai betegségben szenvedek, ami azt jelenti, hogy szép lassan sorvadnak az izmaim. Csak 15 évesen diagnosztizálták nálam, de már 12 évesen észrevehető volt, hogy valami nincs rendben. Ennek ellenére az iskolában a testnevelés órák során elkezdődtek a megkülönböztetések és a bántások, melyek olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy a mai napig rossz érzések fognak el, ha elmegyünk az iskola mellett. Már most tudom, hogy az én fiam nem fog abba az iskolába járni!

A középiskola

A középiskolai évek már sokkal jobban teltek. Egy teljesen új, szabadabb világba csöppentem. Nem éreztem magam másnak vagy betegnek. Talán csak egy olyan ember volt, aki megkérdezte, mi a bajom… a többieket valószínűleg nem is érdekelte. Aztán átkerültem egy másik osztályba, ahol végre igazán önmagam lehettem. Ott már mindenkit érdekelt mi van velem. Talán azért is, mert elég érzékeny szakmát (Szociális gondozó és ápoló) választottunk. Hiába tanultam ki ezt a szakmát, sokáig nem fogtam fel, mi ez az egész, talán még most sem… Hiszen még most is hiszem, talán majd egyszer… meggyógyulok.

Hogyan mentem férjhez?

Az évek alatt egyre több emberrel találkoztam, akik nem finomkodtak. Az arcomba mondták, mit gondolnak: “Te megmaradsz magnak!” vagy a kedvencem, “szokd meg az egyedül létet, mert apád sem él örökké” vagy “pedig milyen szép lány lennél, kár érted.” Na, ez volt az a pont, amikor azt mondtam, elég! És bebizonyítottam, hogy nincs igazuk: 2017-ben férjhez mentem. Nem vertük nagy dobra az esküvőt. Volt is meglepetés!

Terhesség

A betegségemmel kapcsolatban az ijesztett meg a legjobban, hogy vajon majd így is tudok gyereket szülni? Nem az érdekelt, meddig tudok járni vagy meddig élek, hanem hogy egyszer lehetek-e anya. Rettegtem mindaddig, amig az interneten meg nem ismertem a szintén fshd-s barátnőmet, akinek már volt egy kislánya. Ő rengeteget segített nekem.

Előszöris át kellett esnem két nagyon fájdalmas műtéten, hogy a karjaim jobban működjenek. Nem húztam az időt: egy év alatt letudtam mind a kettőt. Miután felépültem, nemsokára úton is volt az én életem értelme. Amennyire vártam, pont annyira pánikoltam. Az első orvosi látogatás sem segített: az orvos el volt hűlve, hogy meg akarom tartani. Hát még azon, hogy apja is van a babának és lesz is. Nem vártunk sokat, hogy egy másik, megfelelőbb klinikát találjunk Budapesten. Ott már teljesen természetesen kezeltek minket: nem gondolták, hogy ufók vagyunk. A terhességemet viszonylag itthon is jól fogadták, akik tudtak róla izgatottan várták a kis Alexet. Bár el kell mondanom, a terhességet sem vertem nagydobra. Így szülés után sokan meglepődtek. Ismét bebizonyítottam, hogy mi mindenre vagyok képes. A szülés pillanatáig tettem vettem. Egy percre se hagytam el magam. Nagyon jól viseltem. Ugyanúgy főztem, mostam, takarítottam minden nap, mint a terhesség előtt.

A szülés

A fiam programozott császárral jött a világra. Vegyes érzéseim vannak a korházzal kapcsolatban, a műtőben ugyanis nem voltak túl toleránsak. Sőt! Életem legcsodásabb pillanata után azt hallani, hogy az orvos egy tanulónak arról magyaráz, mi más rajtam, és vajon fertőző vagyok-e… azt az érzést inkább nem is részletezném. Azonban a császár utáni őrzőben nagyon rendesek, segítőkészek voltak velem, amiért nagyon hálás vagyok.

Milyen anyának lenni?

Csodálatos. Az én gyerekemnek természetes az, hogy nem tudom cipelni. Tudja, velem másképp kell bánnia. Ha öltöztetem, odajön és nyugton van, segít. Türelmes, mert tudja lassú vagyok. Nem akarja, hogy felvegyem, mert tudja nem tudom. Neki ez természetes.

A körülöttem lévő emberek

Két csoportra osztom őket. Az elsőbe azok tartoznak, akik felnéznek rám, mert látják, hogy mindent beleadok. Ők azok, akik büszkék rám. Hiszen MINDENT megcsinálok, csak éppen máshogy. Minden helyzetre kialakult egy sajátos megoldásunk. Legyen az öltözés vagy pelusozás stb. Ezek az emberek felemelnek, erőt adnak, és megerősítenek abba, hogy jó anya vagyok.

A másik csoport azonban szörnyen lehúz. Tudni kell, hogy édesapám sokat segít. Főleg, ha sétáról van szó. A gyerek fut, szalad… nem kockáztathatok. Jobb, ha van velünk valaki olyankor. Persze ebből mit szűrnek le az emberek? Azok az emberek, akik napi vagy heti 5 percet látnak az életünkből? Biztos nem én nevelem, nem én látom el a gyerekem. Azt persze nem látják, hogy ha beteg én éjszakázok, ellátom minden téren, öltöztetem, pelenkázom, etetem, játszom vele, tanítom és a napjaim 100%-ban vele vagyok. (A fürdetés kivétel.) Így ezek a megjegyzések nagyon tudnak fájni.

Összefoglalva: nagy utat tettem meg, hogy anya lehessek. Nem titkolom, nagyon nehéz, de nem cserélném semmire. Imádom a fiamat.
És nincs megállás. Küzdök, megyek előre, hogy ő büszke lehessen rám.

Megi

Néhány hasznos tanács az óvodakezdéshez

Néhány hasznos tanács az óvodakezdéshez

Az ovikezdés nagy dolog mindenkinek, de leginkább a gyereknek, aki talán korábban még nem is volt hasonló helyzetben. Bár az sem garancia a zökkenőmentes óvodakezdésre, ha a kicsi járt bölcsibe vagy családi napközibe. Mindenképp fontos, hogy valamelyest fel legyen...

Virághegy – novella

Virághegy – novella

P. Molnár Petra: Virághegy   A száraz földúton egy kisebb porfelhő és felbőszített keverék kutyák csaholása kísérte a biciklijét rendületlenül tekerő kislányt, Annát. Pókszerű karja kényelmetlenül és bizonytalanul tartotta a montain bike egyenes kormányát,...

#ezvagyokén kihívás

#ezvagyokén kihívás

A bloggereknek van egy olyan szokása, – ha már az olvasóktól kevés visszajelzés érkezik, – hogy biztatásként egymásnak osztanak blogger díjakat, illetve interjúkhoz hasonló kihívásokat találnak ki egymás számára.  Ebből a kedves szokásból eddig kimaradtam. A napokban...

…mert te tudod a legjobban

…mert te tudod a legjobban

Ez nem pusztán egy közhely, amit gyermekneveléssel kapcsolatban előszeretettel puffogtatnak az önjelölt szakértők. Ez tényleg így van. De mire erre rájöttem, a lányommal sok hónapi és tengernyi síráson voltunk túl. Azért, mert nem hittem el, hogy én tudom legjobban,...

Kétnyelvű gyerekek nevelése közben a szülő is folyton vizsgázik, avagy mi köze a nyomulós nénikéknek a nyelvtanuláshoz?

Kétnyelvű gyerekek nevelése közben a szülő is folyton vizsgázik, avagy mi köze a nyomulós nénikéknek a nyelvtanuláshoz?

3 éve költöztünk Lengyelországba, a férjem szülővárosába. Itt neveljük a két kislányunkat két nyelven. A férjem szigorúan csak lengyelül, én pedig kizárólag magyarul beszélek hozzájuk. A kiköltözés előtt rengeteg tanácsot kaptam az otthoniaktól, amit néhány sajnálkozó...

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás