P. Molnár Petra: Virághegy

 

A száraz földúton egy kisebb porfelhő és felbőszített keverék kutyák csaholása kísérte a biciklijét rendületlenül tekerő kislányt, Annát. Pókszerű karja kényelmetlenül és bizonytalanul tartotta a montain bike egyenes kormányát, melyről egy viseltes reklámszatyor lógott, ami folyton neki ütődött a kerékpár fényes vázának. Gazos kertek és düledező kerítések mellett suhant el. Tizenöt éve a hobbikertek patyolat rendben sorakoztak egymás mellett. Mostanra azonban egy ilyen szép név, mint a Virághegy, nevetségesen hangzott az elhanyagolt alföldi szőlőskert láttán. Anna volt talán az egyetlen, aki ezt máshogy érezte. Ezúttal azonban nem nézelődött, kisírt szemeit mereven az útra szegezte. A feje most az iskolában történtekkel volt tele. Miért hagyta Marika néni, hogy a többiek kedvükre kicsúfolhassák? Szollár Karcsi, hogy árulhatta el ennyire? És Vámosi Móninak, miért okozott akkora örömet megmutatni a többieknek a titkos füzetében lévő rajzokat? Amik nem dedós királylányok voltak, hanem báliruhatervek… És különben is, honnan került elő hirtelen a füzet, amiről azt hitte, elvesztette?

Az iskolába szigorúan csak a tankönyveket és az iskolai felszerelést lehet behozni. Ha nem akarod, hogy a tündérkés noteszod más is megtalálja, ne hozd magaddal! Jövőhéten már tizenhárom éves leszel, ideje komolyabb dolgokkal foglalkozni – hangzott a tanárnő válasza, miután Anna segítséget remélve elpanaszolta neki, hogy az osztálytársai nem akarják visszaadni a füzetét. Akkor bánta igazán, hogy Marika nénihez fordult, amikor visszaért az osztályterembe.

– A botsáska árulkodni ment! És már megint sírni fog! kiáltotta el magát Mónika, miközben mutatóujját egyenesen Annára szegezte. Feleslegesen, hiszen már mindenki őt figyelte. Anna megállt a terem közepén, és segélykérőn pillantott körbe, de akit a barátjának gondolt, nem nézett a szemébe. A dühtől arcába szaladt a vér, de a torkában növekvő gombóctól képtelen volt megszólalni, s akárhogy próbálta, a könnyeit sem bírta már visszatartani. Tehetetlenül nézte, ahogy a füzete egyik nevető gyerek kezéből a másikig repült, mígnem a csengő éles hangjára a sarokban landolt. Mire felhangzott „a hetedik osztály, vigyázz”, a korábbi perpatvarnak már nyoma sem maradt, csak Anna lelkében, no meg a vázlatfüzetén, ami szakadtan és gyűrötten került vissza a kislány táskájába.

Sem a folyosón, sem pedig az iskolaudvaron nem akadt olyan hely, ahol az Annához hasonló diákok elbújhattak volna. Így még a nagyszünetet is az osztálytársaival kellett töltenie. Néhány diák bűntudatosan pislogott felé. Szollár Karcsi pedig szokatlanul csöndesen üldögélt a padon, hiába bökte oldalba Mónika többször is.

Megszólalt azt utolsó csengő, s hamarosan kitárult az iskola ajtaja is. A gyerekek tolakodva áramlottak ki a hűvös épületből. Szinte mellbe vágta őket a kinti forróság. A nyár még a szokásosnál is korábban köszöntött be, az iskolából azonban sok volt még hátra a megváltást jelentő szünetig. Anna még odabent eldöntötte, hol fogja eltölteni a délutánt. Az egyetlen helyen, ahol a világa a helyére billenhetett, ahol igazán önmaga lehetett. Édesanyja fel sem nézett a széles iktatókönyvből, amikor rábólintott, hogy Anna meglátogathassa a nagypapáját. A kislány gyorsan felmarkolta az éjjeliszekrényén lévő kék walkmant, felpattant a nővére biciklijére, és már tekert is a Virághegy felé.

Mielőtt befordult volna a harmadik utcába, óvatosan lefékezett egy sátortetős ház előtt, melynek kerítésén harsány tábla hirdette, hogy Szollár Károly ezermester bármit megjavít, a felesége pedig bármit megvarr. Anna a kerítésnek támasztotta a biciklit, majd hangtalanul kinyitotta a kertkaput. Észrevétlenül oda osont a bejárati ajtóhoz, és a kilincsre akasztotta a reklámszatyrot, amelybe a kölcsön kapott walkmant tette. Miután becsukta maga mögött a kertkaput már nem szállt fel a hatalmas kerékpárra. Úgy érezte, az utolsó ötven méterre már igazán felesleges lenne felverni az utca porát pont a nagypapája háza előtt.

Tudta, papára a kert legvégében talál majd rá. Anna mélyen belélegezte az összehasonlíthatatlan tavaszillatot. Hiába volt nyári meleg, a szűk ösvény mellett nárciszok és a tulipánok ingatták fejüket, ahogy a hátsó pásztáig rohant.

– Szia, kis művészem! – nevetett fel örömében nagypapa, ahogy meglátta a közeledő unokáját. – Lenne itt számodra egy megoldandó feladat.

– Mert a fák metszése is művészet? – kérdezett vissza Anna mosolyogva. Oda szaladt nagypapához, és csókot nyomott a homlokára. Majd kérés nélkül nekiállt összeszedni a fa alá hullott gallyakat.

– Tudtam, hogy itt leszel – szólalt meg váratlanul egy hang a lány háta mögött. Anna szíve hatalmasat dobbant, a gyomra pedig összerándult. De még nem emelte fel a fejét. Mozdulatlanul várta a folytatást.

– Annus, ne haragudj! Amikor vissza akartam csempészni a füzeted a táskádba, Móni észrevette, és kikapta a kezemből.

Anna megfordult, és szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt. – Egyáltalán mit keresett nálad a füzetem?

– Azért vettem el korábban, hogy anya megvarrhassa neked az egyik báliruhaterved. A születésnapodra… – csuklott el Karcsi hangja, és óvatosan előhúzta a háta mögött rejtegetett flitteres szatén ruhát.

 

 

 

P. Molnár Petra: Készen állsz arra, hogy találkozz önmagaddal?

Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás